Egy kis kedvcsináló: olvass bele az első bejegyzésekbe!

2009. február 17. kedd         Hidd el, ez nem igazi előszó…

…hanem csak amolyan szedett-vedett első bejegyzés, amiben megpróbálom összefoglalni, hogy mibe csöppentél.

2008. augusztus 16-a éjjelén (vagy 17-én hajnalban, erre már nem emlékszem), Balatonalmádiban, egy nyolcvanas évek diszkó-slágereit játszó lepukkant lebuj teraszán kezdődött minden, amikor is, még erősen az előzőleg meglátogatott borfesztiválon fogyasztott nedűk hatása alatt bejelentettem egy gyönyörű zöld szempár tulajdonosának (akivel nem is annyira mellesleg együtt éltem), hogy elmegyek egy évre Indiába önkénteskedni.

Ezzel annyi volt a bökkenő, hogy a kivitelezés módja még csak nagy vonalakban volt a fejemben. Sejtettem, hogy léteznek olyan szervezetek, amik kalandvágyó embereket közvetítenek különböző távoli helyekre, de a dolog mikéntjéről, feltételeiről halványlila segédfogalmam sem volt, azt gondoltam, ez csak amolyan technikai kérdés, szeptember vagy legkésőbb október végén már néhány ezer kilométerrel keletebbre fog buzogni bennem a tettvágy. Természetesen nem lett igazam, ennél kicsit rögösebb út vezetett a néhány óra múlva bekövetkező indulásig.

Először is nem olyan nagyon sok közvetítő foglalkozik Magyarországon Európán kívüli területekkel, és ezen keveseket sem túlzottan egyszerű fellelni. Én néhány kitérő után jutottam el a Magyar Önkéntesküldő Alapítványhoz (HVSF). Amikor először jelentkeztem, ez a program (egy év segédkezés egy alapítványi iskolában Új-Delhiben) még csak körvonalazódott, de látván, hogy nagyjából ez az egyetlen lehetőségem – valami halvány remény pislákolt még, hogy esetleg kimehetek Kambodzsába romokat ásni – piócaként akaszkodtam a szervezetnél elérhető emberekre. Először az alapítvány vezetőjét, Pétert zaklattam telefonon, majd egy személyes találkozás alkalmával megismert munkatárs, Álmos postafiókját szpemeltem szinte napi rendszerességgel a kedvesen, ám mégis határozottan érdeklődő leveleimmel. Az akció eredményes volt, december ötödikén részt vehettem egy meghallgatáson.

Az életbe most kiröppenő fiatalembereknek a következő tanácsokat adnám ilyen helyzetekre:

Légy határozott, így talán elhiszik rólad, hogy nem fogsz minden apróság miatt sírva hazatelefonálni! A másik nagyon fontos szempont, hogy a hiedelmekkel ellentétben nem érdemes rájátszani a világmegváltós, „utálom a nyugati civilizációt”, „olvastam az összes Coelho könyvet” attitűdre, mert nem jön be. Próbálj meg a mesterkéltség látszatát kerülve, épelméjű, érdeklődő, kalandvágyó fiatal fiúnak (avagy leánynak) tűnni, aki tudja, hogy nem ő fogja egy személyben megoldani a harmadik világ éhezőinek gondjait, és nem is egy a magánéleti problémái elöl menekülő szerencsétlen flótás, aki utolsó mentsvárként kapaszkodik a „Nagy Utazás”-ba egy új élet reményében.

Elvileg sikerült a fenti szempontoknak megfelelnem, mert amikor tizedikén net közelbe keveredtem – időközben nekiindultam Andalúziába olívát szüretelni, amiből természetesen semmi nem lett, csak három hét csavargás a hegyekben és mélyreható vizsgálódás a dél-spanyol kocsma-kultúrában – várt egy levél Álmostól, hogy én vagyok az egyik szerencsés, valamint egy másik Krisztitől, akit az a sorscsapás ért, hogy velem tölthet egy évet odakünn, Delhiben.

Január elejétől elég sűrűvé vált a program: repülőjegy vásárlás; levelezés Mánodzs-dzsal, a kinti szervezet vezetőjével, aki remélhetőleg vár minket a reptéren; vagy hatféle oltás magunkba döfetése önként és dalolva; többszöri találkozás a konzul úrral az éves vízum megszerzése érdekében; valamint ingyen sörök fogyasztása azokkal a közelebbi és távolabbi ismerősökkel, akik hajlandóak ilyeténképpen dotálni a kalandvágynak álcázott elmebajt.

Ja és persze, külön mondatot érdemel a méltán kötelező tréning az utolsó hétvégén, tizennyolc hozzám hasonló hibbanttal, ami természetesen fergeteges bulit eredményezett.

És most végre eljön a nagy nap (a közhelyszótár a fejemre esett…) és nekiindulunk az ismeretlennek (… és el is talált rendesen)!

2009. február 18. szerda       Az első találkozás

Helyi idő szerint hajnali öt óra harminckor landoltunk. Azt mondják, minden városnak van saját szaga, amely csak rá jellemző, remélem, hogy szegény Delhi kellemesebbel is rendelkezik, mint amibe a reptéren elsőre beleslukkoltam. A vízumvizsgálaton csak komoly öklendezések közepette sikerült átesnem, majd azt hittem, már a látásom is hirtelen romlásnak indult, de Kriszti megnyugtatott, hogy a homályt az épület belsejében zavartalanul gomolygó szmog okozza. Annyira zsibongott a fejem, hogy az utasok közt pásztázó gépfegyveres katonák látványa már meg sem lepett. Mánodzs frissen, üdén és mosolygósan várt ránk a kijáratnál, aztán, állapotunkról tudomást sem véve, egy az út szélén várakozó dzsiphez terelt minket. A csomagok bepakolása után némán kucorogtunk a hátsó ülésen, ímmel-ámmal felelgetve az energikus kérdésekre, de kis idő elteltével erre sem voltunk képesek: a látvány minden agyi kapacitásunkat lefoglalta. Egy másik bolygón éltem idáig.

Az építési törmelékkel és szeméthegyekkel szegélyezett keskeny utakon a legkülönbözőbb járművek (hagyományos és motoros riksa, bicikli, autó, ökrösszekér) cikáznak őrült manőverekkel, amivel a járda híján szintén itt közlekedő gyalogosok mit sem törődnek. Láthatóan nincs semmilyen rendezőelv, még az angol gyarmati sor alatt bevezetett balkéz-szabály sem, mindenki mindent dudálással próbál megoldani.

A teremtés koronája folyamatosan érzékelheti, nincs egyedül: tehenek, disznók, kutyák turkálnak a mocsokban a nyomortelepen éppúgy, mint a nyugatot idéző pláza előtt. A kerítéseken majmok üldögélnek, a fákat madarak, denevérek és mókusok népesítik be.

Mánodzs útközben megmutatta hol van az iskola (Sangam Vihar, Dél-Delhi), ahol segítenünk kell majd, elvileg moto-riksán (ami kvázi taxiként funkcionál), illetve valami busszal tudunk odajutni, tizenhét kilométer a Faridabad-ban lévő lakásunktól. Nem tűnik távolinak, de a helyi közlekedés áldásainak köszönhetően uszkve egy órás út.

És akkor térjünk ki a szállásra: röviden szólva Mánodzs szüleivel lakunk, de mindegyikünknek van külön szobája, és a berendezés is bővülni fog, sőt nemsokára házi internet-csatlakozásunk is lesz. Az itteni viszonyok között nem is lehetne jobb, főleg, hogy sokkal tisztább a levegő, mint Delhiben. A fürdőszobáról kicsit más fogalmaim voltak idáig, de most már nekem is egy vályogviskót jelent a tetőteraszon egy lukkal a padlóban és egy csappal a falon. Egyébként aggodalomra semmi ok, kipróbáltam és minden funkciója tökéletesen lefedi a szükségleteket, bár itt papír helyett a vizet preferálják úgy lazán balkézzel, mosdókesztyű nélkül. Még elmélkedem a probléma megoldásán, amíg kitart a zsebkendőkészlet, de ha nem lesz más… Mivel már most 26 fok van, nem okoz gondot, hogy mosakodni csak hideg vízzel lehet. Felajánlották, hogy melegítenek, de visszautasítottam.

Egyébként a gyomrom délutánra – izgalom, fáradtság, kultúrsokk – bemondta az unalmast, iszonyatos görcsök közt henteregtem, amikor Mánodzs rám talált. Közölte, azonnal orvoshoz visz. Nagyjából ez volt az, amit egész kinn tartózkodásom alatt szerettem volna elkerülni, de mégsem ellenkeztem, mert pocsékul éreztem magam. Lementünk a ház elé, ahol házigazdánk elkezdett egy motorral babrálni, amitől kivert a hideg verejték, de mit tehettem, segítségre szorultam. Amikor az egyik tanítványa is szépen felkucorodott mögénk az ülésre, már csak nevetni tudtam, és amikor iszonyat tempóban cikáztunk, dudálva a riksák, autók és tehenek között, már ujjongtam magamban.

Egy ócska bódésoron álltunk meg: a nagy, utca felé nyitott üzletben egy ősz úriember a zabpehelytől a kutyakaján és testépítéshez használatos tömegnövelő szereken keresztül mindent árult, persze gyógyszereket is. Mint kiderült, ő a doktor, aki így eladogatás közben szokott rendelni. Egyből megállapította, hogy a problémámat „hyperacidity”, azaz gyomorsav túltengés okozza, ami valószínűleg stimmel, mert otthon is mondtak nekem valami hasonlót. Különböző dobozokból mindenféle gyógyszereket vett elő, majd a kezembe nyomott egy nem kifejezetten tiszta, nyitott üveget, félig tele langyos vízzel, mondván, hogy ezek segítenek. Rájöttem, két választásom van: vagy felülök az első hazainduló gépre, és azt mondom, hogy kaland letudva, vagy –mivel szálláshelyemből, munkámból adódóan teljes mértékig a helyiek normái szerint kell élnem, ennem (udvariatlan fertőtlenítgetés nélkül) az ételüket, lakni a házukban – elkezdem az adaptálódást azzal, hogy követem a vegyesbolt-specialista szakorvos utasításait. Az utóbbit választottam, és nem bántam meg: tíz perc után a helyzet javulni kezdett, és ezen sorok írásakor már egészen jól érzem magam, két kajáláson is túl vagyok, és remélhetőleg egy pihentető alvás után holnap frissen és üdén ébredek újdonsült otthonomban.